El szoktam néha töprengeni azon, hogy miért is utazgatunk, miért megyünk távoli és idegen helyekre nyaralni, feltöltődni. Otthonainkban, hazánkban elvileg minden feltétel adott ahhoz, hogy rekreálódjunk, és úgy pihenjük ki fáradalmainkat, hogy közben biztonságérzetünk és ellazultságunk is zavartalan. Talán újdonságra vágyunk: valami másra, mint a hétköznapok? Meglehet.

            Vannak azonban olyan utazók is, akik a helyüket keresik a világban. Talán egy érzést kergetnek, ami a hazatalálás, a révbe érés élményét, az éltető forrás energiáit biztosítaná számukra. Híres nagy utazóink, mint pl. Julianus barát vagy Kőrösi Csoma Sándor az őshazát keresték kérlelhetetlen hévvel. Sok mai fiatal pedig az albérletről albérletre vándorlás, a folyton új munkahelyekre való beszokás, sőt a párkapcsolati viszonyok örvénylő váltakozásai közepette vágyakozik valami állandóra, valami biztonságos fészekszerű helyre, esetleg a hazatalálás élményére. Sokan nem találják meg...

            Zsuzsa és Tibor megtalálták. De talán jobb szó lenne rá, hogy megteremtették, hiszen valami olyat láttak az elhanyagolt, roskatagon rendetlen falusi telken, ami senki másnak nem juttatta eszébe a lehetőségeket. De ők belevágtak, és fáradhatatlan értékmentők azóta is. Meghitt összhangban teremtik újjá folyamatosan a közös otthonukat, a vendégházat, a romantikus és otthonos tereket.

            Itt nem találsz olcsó skandi bútorokat. Ezeknek a tárgyaknak lelkük van. A régi használati tárgyak nem kerültek a szemétbe, újjászülettek a házaspár gondos kezei között, és most meglepő helyeken vagy újragondolt funkcióval élnek és szolgálnak tovább. (Persze nem hivalkodóan, polgárpukkasztóan, hogy ide süssetek, itt az újrahasznosítás jegyében kap második esélyt a PET... - ilyesmiről szó sincs.)

            Nézzünk pl. egy gyúrótáblát. Azon a fán, amelyen generációk óta formálódnak a szeretet, az összetartozás, a gondoskodás ízei, illatai, ahol a karcolatnyomokra rápillantva szinte látod magad előtt, ahogy nyílik ki a lágy kelt tészta, s a sötétebb foltok talán a túl forrón ráhelyezett, csokigőzös látomásfoszlányokat emlegetik. Ha egy ilyen deszka mesélni tudna... Zsuzsát ezek a mesékben gazdag tárgyak valósággal megszólítják. Talán éppen kisasztalka lett belőle az egyik apartmanban...

            Vajon a régi pajta deszkáival mi lett? Ha azok a régi falak mesélni tudnának... Mint Fekete István kisprózájában, a 21 napban, ahol megszólalnak az öreg, félhomályos pajta lakói és tárgyai, s bepillantást engednek az élet egyébként hangsúlytalan mellékszereplőinek gazdag érzésvilágába. A falusi porta tulajdonosai váltakoznak, a falak maradnak, tanúi a régi időknek. Persze ők is öregszenek, nem bírják már tartani a tetőt, a feladatot, ám egy friss erővel kovácsolt vasalattal, riglivel, verettel megsegítve még lehetnek impozáns ajtók, kapuk. De ehhez Zsuzsa és Tibor érzékeny ízlése, töretlen akarata és nem utolsó sorban ecsettel simogató kezei is szükségesek. Bámulatos, mi minden őrződik meg a fiatal pár teremtő tevékenysége nyomán...

            Az Őshazában múlt, jelen és jövő együtt él. Ami a múltból értékes, megőrzésre és bemutatásra kerül. Ami a jelenben fontos, itt is hangsúlyt kap: helyi gazdák és alkotók termékei kerülnek az asztalra, a polcokra. Maguk Zsuzsáék is itt élnek, a jelenben, tudatosan és kiforrott értékszemlélettel. Ami pedig a jövőt illeti, hát miből is építenénk mi, itt élők és itt vendégeskedők a jövőt, ha nem éppen abból az energiából, amit itt, az Őshazában magunkba szívunk? A telket körülölelő erdő magas fái zúgják, duruzsolják titkaikat, a víz csendesen csobog, a napsugarak végigsimítják a kert minden zugát, a konyhából pedig izgalmas illatok lopakodnak elő csábítóan. Felesleges minden ellenállás, ha az Őshaza hívogat...

Suddha77